Egy apró döntés.

Néha úgy érzem az emberek csak léteznek, csak úgy elvannak egy adott napon vagy napokon. Mintha nem élnék az életet, mintha nem is szeretnék élni az életet. Én élni akarok! Kézzel lábam küzdöm azért, hogy talpon maradjak minden egyes nap. Persze, hogy én is el szeretnék menekülni néha...
De mennyivel nagyobb kihívás küzdeni és elérni célokat, mint várni, hogy az ölünkbe pottyanjon?! Mondhatnám, hogy mesés életet élek, az álmok, lehetőségek városában, ahol minden lehetséges...nagyon könnyen. Azt is mondhatnám bárcsak így lenne, de nem mondom!
Az elmúlt egy évben annyi mindent megtapasztaltam...köztük olyanokat is amiket soha senkinek nem kívánok. Édes anyukám meghalt egy autóbalesetben. A testvéremmel siettek haza hozzám, amikor egy forgalmas részen frontálisan ütköztek. Anyukám nem élte túl, a testvérem karcolás nélkül megúszta. Nehéz volt feldolgozni. Állandóan válaszokat kerestem miért?! A "miértek" keresése teljesen kimerített, annyira, hogy észre sem vettem, hogy a családomnak szüksége van rám. Csak magammal foglalkoztam, miért nem engem vitt el? Miért nem én ültem abban a kocsiban? Miért nem...?!
Később rájöttem, nem engem vitt el, hanem anyukámat. Nem én ültem abban a kocsiban, hanem Ő. Jobb lett volna, ha találok bármire is választ? (Mintha találhattam volna egy ésszerű magyarázatot is) Önsajnálatban és válaszkeresésben elvesztegettem egy halom értékes időt, amit a családommal tölthettem volna. Amikor anyukámnak szülinapja volt és csak apu és a húgom ültek a nappaliban várva rám, hogy megérkezzem és....és éljük a nem megszokott életünket.
Egy idő után muszáj tovább lépni. Meg kell tanulni felállni és megerősödni, másképpen nem leszünk életképesek. A barátaim végig mellettem voltak soha nem hagytak magamra. Már szánalmasnak is éreztem magam. De igazából Ők döbbentettek rá a dolgok lényegére.  Le kell zárnunk dolgokat, nem örökre és nem véglegesen...de nem szabad engedni, hogy befolyásoljon minket és ne engedje élni az életünket. Több, mint egy év telt el anyukám halála óta. Apukámmal és a húgommal rengeteg időt töltünk együtt, mivel még időben sikerült nem teljesen ellöknöm őket magamtól...erősebb a kapcsolatunk, mint valaha.
Kezdett újra beindulni az életem. Megint önmagam voltam a munkámban. Úgy éreztem, rendben vagyok. Most már ha megkérdezik, hogy jól vagyok-e, őszintén azt tudom felelni, hogy igen..köszönöm! Eddig ha valaki feltette nekem a kérdést, mindig rávágtam, hogy jól. Jól voltam...látszólag. Amikor azt hittem, hogy végre tényleg minden jó(ugyanolyan nem, mert olyan már soha nem lesz, nélküle nem.) amikor a barátomat rajtakaptam, hogy megcsalt. Összetörtem. Megint. Mindenhol fájt, zokogtam és zokogtam. Ürességet éreztem, kiszakítottak belőlem egy darabot. A szívemet. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami belülről emésztett fel. Mintha senki nem értett volna meg...egyedül voltam. Magányosnak éreztem magam, borzalmas volt.  Mindig is úgy véltem, ő az igazi, mellette önmagam vagyok és teljes szívemből és odaadással tudom szeretni. Mit csináltam rosszul? Miért nem voltam elég jó? Nem tudom... igazából már nem is érdekel. Hosszú hónapokon át őrlődtem a saját kis lelki világomban a szemem előtt újra és újra lejátszva a jelenetet amikor rájuk nyitottam. Nem érettem, hogy tudta ezt megtenni velem. Menekülni akartam abban a pillanatban.Az utcán sétáltam, kemény decemberi napok voltak...
Akkor úgy éreztem, nem élek...mozognak a lábaim és tudatomnál vagyok, de a lelkemet és a szívemet valahol máshol hagytam. Valahol máshol megsebezve és összetörve.
Nagyon rég óta most tudtam ezt először leírni. Író vagyok...elvileg könnyen és szabadon mozgolódom a betűk és sorok világában. Azt hittem ha le tudom írni megkönnyebbülök. Számtalanszor elővettem egy kis naplót és elkezdtem...írni.
Kedves Naplóm!

Őszintén... nevetségesnek érzem magam. Fáj.....

Legalább száz ilyen mondatott kezdtem el. Soha nem lett befejezve..egyik sem.  Fél év telt el. Adamtől még azon a héten azonnal elköltöztem és belefogtam az önsanyargató életmódomba. Visszatekintve erre az időszakra tanultam a hibámból. Első pont! Soha de soha ne hagyd, hogy valaki olyan miatt te emészd magad, aki meg sem érdemli. TE magad érdemelsz ennél sokkal többet!

-Elnézést, Ön nem az a híres írónő...hogy is hívják....Ann, Ann Haley. - utálom, ha megzavarnak írás közben. Már-már ingerülten pillantottam fel amikor beleütközött a tekintetem egy kék szempárba. Hirtelen még a kérdését is elfelejtettem, ami inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

-Azt hiszem én lennék az. - mosolyogtam rá.
Ügyetlenül pakolgatta a kezéből a könyvet a másik kezébe és a táskájába, hogy felém nyújthassa azt.

-El sem hiszem, nagyon szeretem a könyveit. - mondta zavartan és azt sem tudta hova nézzen. Ettől még szimpatikusabbá. Úgy éreztem..régről ismerem őt. Mintha egy régi barát állna előttem és nem is egy idegen, akinek még a nevét sem tudom.

-Ennek nagyon örülök kedves....-haboztam, hátha feltárja előttem a kék birtoklóját!   Most esett le neki, hogy még nem mutatkozott be.

- Adam vagyok.- a név hallatán megdöbbentem, de már nem volt az a fájdalom a döbbenet helyén, ami régen volt ilyen helyzetekben. - Szabó Ádám. - nézz rám az ámulatba ejtő szemivel és még egy félmosolyt is megengedett magának.

-Hát akkor örvendek Adam Collins! - mosolyogtam rá. A fiú még mindig egy kicsit zavartan nézett rám, mintha mondani szeretne valamit.  Végül udvariasan rám mosolygott és elköszönt azzal az indokkal, hogy biztos sok dolgom van nem szeretne feltartani.
Épp a táskámban kutattam egy pénztárca után amikor kiborult a táskám tartalma. A pincér egy kevésbe sem kedves fazon volt, így végignézte míg egyedül összeszedtem az asztalok alá begurult dolgaimat. Sietve léptem ki a kávézó ajtaján. Épp egy taxi megállítására készültem amikor egy kedves, ismerős hang hallatszott a hátam mögül. Ismerős. Megfordultam és szemben találtam magam Mr. Kékszemű sráccal. Eddig nem is néztem meg jobban. Körülbelül egy 25éves igazán jó képű pasi állt előttem. Fekete nadrágot viselt, fekete bakancsot, fekete bőrkabátot és egy fehér pólót. A haja egy kicsit rendezetlenül állt...neki még ez is jól állt. Megköszörülte a torkát, valószínűleg nem vettem észre magam, hogy éppenséggel előttem áll én meg csak fürkészően bámulom.

-Ezt elejtette bent!- nyújtotta felém a kemény fedeles naplóm! A naplóm...úr-is-ten. Remélem nem olvasott bele.
-Nyugodjon meg nem olvastam bele.- mosolygott rám..megint az a féloldalas mosoly.
-Köszönöm. - vettem el tőle a naplóm, gyorsan bedobtam a táskámba. Indultam volna tovább amikor váratlan kijelentést tett.
-Én tudom mire van szüksége, Ann.- szólalt meg halkan, de nagyon is magabiztosan a hang.  Előbb nem azt mondta, hogy nem olvasta a naplóm? Mégis mit képzel ezt magáról!

-Hogy merészelte...-estem neki...de belém fojtotta a szavakat.
-Tényleg nem olvastam bele, annál is inkább a könyveit....- valamiért nyugalmat sugároztak azok a szempárok amikor tekintetünk találkozott.
-És mégis mire lenne szükségem? - lehet, hogy túl nyersen tettem fel a kérdést...
-Jöjjön és megmutatom. - Rám nézett és elindult egyenesen az utcán. Mégis mi a fenét gondolt ez? Hogy majd utána megyek és eggyel több trófea....na azt már nem!
Nem nézett hátra, sugárzott belőle a magabiztosság! Céltudatosan ment előre..a lábaim maguktól indultak el utána.  Lassan sétáltam mögötte. Körülbelül 20 percet sétáltunk. Egy lakóház előtt álltunk meg. Megállt de továbbra sem fordult meg. Háttal állt nekem.
Ki vagy te? Ki vagy te titokzatos srác? Nem tudtam ellenkezni, a végtagjaim elvégezték a gondolkodást helyettem és mentek előre...utána. Nem is tudom, hogy egyáltalán akartam-e ellenkezni. Még mindig előttem sétált egy-két méterrel. Nem szóltunk egymáshoz. A második emeleti ajtónál megállt, szembe fordult vele.

-Gyere. - suttogta. Ezekben a percekben nem tudtam eldönteni, mit csinálok éppen. Nem tudatosult bennem, hogy ezt a srácot egy órája nem ismerem és most léptem át a lakása küszöbét. Nem mondott semmit sem...megint. Becsukta mögöttem az ajtót és most az először ért hozzám. Neki nyomott  az ajtónak.  Nem volt durva, gyengéden vad volt.  Mélyen a szemembe nézett és megcsókolt. Automatikusan viszonoztam a csókját. Nem volt erőm tiltakozni, bár meglehet, hogy nem is nagyon akartam tiltakozni. Olyan vágyat és erős szenvedélyt éreztem abban a csókban, mint még soha ezelőtt. Hosszú perceken át vagy akár órák óta csókoltuk egymást.  Célba vette a nyakam, mire egy jól eső sóhajtás tört fel belőlem. Többet akartam és többet. Mohó voltam. Tudtam, hogy nem szabad, de annál jobban akartam. Magamhoz rántottam. Az ujjaim végigszántottak a tarkóján. Keze derekamra csúszott és erősen magához rántott.  Éreztem, a talaj eltűnik a lábam alól. A nappaliban találtam magam egy puha, vastag szőnyegen. Gyengéd volt. Minden érintése...amikor a bőrömhöz ért, mintha a legdrágább kincsét simogatná. Fölém helyezkedett és megbabonázott csókjaival. Nem szóltunk egymáshoz, az óra kattogásán és hangos sóhajainkon kívül nem lehetett semmi mást hallani.  Éreztem, hogy kezei finoman elkezdik kigombolni az ingem gombjait. Úgy éreztem, ha nem kapom meg abban a pillanatban, megsemmisülök. Nem bírtam magammal. Lehúztam róla a pólóját, így kezemnek és szememnek is szabad utat adtam. Kezeim végigsiklottak izmos felsőtestén. Belemarkoltam a hátába és szorosabban magamhoz húztam. Kezei most nadrágomat ostromolták. Ott voltam előtte fehérneműben arra várva, hogy magáévá tegye. Semmi mást nem kívántam jobban...nála!  Felállt megfogta a kezem és a hálószobába invitált. Még mindig nem szóltunk semmit sem. Amikor a tekintetünk találkozott, beszélgettünk. Mintha olvastam volna benne és Ő is bennem. Mintha minden gondolatát ismerném.  A szobában egy hatalmas ágy volt, továbbra is szorította a kezem...magával húzott az ágyra. Vadul, de érzéki csók csatába keveredtünk. Kezeink felfedezték egymást testét. Mindketten tisztábban voltunk vele, hogy nem sok kell a másiknak. Kikapcsolta a melltartóm, annyira gyengéden érintett meg, hogy az már maga volt a gyönyör. Kegyetlenül ostromolta melleimet. Másik keze a bugyim irányába indult. Hideg volt a keze..amikor elérte a célját megéreztem hideg kezeit.... Felnyögtem.
Fokozni az izgalmat már nehezen lehetett volna, de Ő tudta mit kell tennie.  Levette a bugyim és folyamatosan amerre haladt végigcsókolgatta a testem. Mélyen a szemembe nézett megcsókolt és eggyé vált a testünk. Leírhatatlan érzés volt, soha nem éreztem még ilyet. Mély sóhaj és apró nyögések törtek fel belőlem. Nem szégyelltem...csodás perceket éltünk át együtt.
Egymáson fekve, vággyal teli pihegtünk...még mindig nem szóltunk egy szót sem. Rendben voltam.


- Igazad volt. - suttogtam. Becsuktam a szemem és álomra hajtottam a fejem a mellkasán.....

Hi everybody!

Kérlek szépen minden kedves régi olvasómat, ha eddig tetszett amit csináltam...tudom, hogy ezer éve volt, de most újra kész vagyok írni, akkor legyen szíves és ismerje meg egy másik oldalam ami a divat iránt teljes odaadással létezik. Véleményezzetek nyugodtan, sőt nagyon szeretnék kritikát olvasni :) Úgy gondoltam, kihasználom az internet lehetőségét és nem csak barátoknak mutatom meg amiket készítek, hanem Nektek is.

http://fashion-of-the-world.blogspot.com/

Nagyon szépen köszönöm, minden kedves látogató kattintását, és hogy még bíztok bennem!

Puszi: Szandi

Sziasztok!

Ha rákattoltok erre a blogra: http://fashion-of-the-world.blogspot.com megtudjátok miről van szó :P annyit mondok hogy VISSZATÉRTEM.
Köszönöm :)
ölelés : Szandi

Olvasóimhoz :)

Sziasztok :)
Nem is tudom hol kezdjem...igen talán a legelején.
Nagyon rég volt már itt bejegyzésem, őszintén sajnálom. Akárhányszor nekiültem írni, nem jött össze, egyik alkalommal sem kaptam vissza az ÉN történetem "varázsát". Mint írtátok egy páran kommentárban, hogy ez nem úgy sikerült...a legutolsó fejezet..valóban én is éreztem és érzem is...nem tudok mit kezdeni vele. Az utóbbi időben megváltoztam, sok minden más lett...
Ne haragudjatok rám, kérlek. Azért is mondom el mindezt, (ennyi idő után is ) mert tartozom Nektek ennyivel, annak ellenére, hogy sokszor csak egy-két ember visszajelzését kaptam ami iszonyatosan jól esett, de mégis reménykedtem, hogy többen írtok majd, ez nem telhetetlenség, vagy mohóság, se nem önzőség, csupán, öröm..egyszerűen örültem, hogy ezekben az élményekben amit az írás világában találtam megoszthattam veletek. Rendkívül hálás vagyok nektek :) Köszönök szépen mindent. Mielőtt még azt hinnétek hogy ez egy búcsú levél lenne( hát így ismertek ti engem, hogy csak úgy rögtön megadom a csúcspontot?:D neem, most sem lesz ez így ) NEM zárom be a blogot :) fogalmazzunk úgy, hogy egy kicsi szünetet tartok, hogy kitaláljam hogy smint legyen : ) Sajnálom ha csalódást okoztam bárkinek is. Magamnak valamilyen szinten azt okoztam. Nem csak azért nem tudok írni, mert nincs ihlet, hanem mellette ott van az iskola, barátok, család, házimunka stb...nem kell sorolnom, tudjátok ti is pontosan, hogy milyen nehéz egy kis szabadidőt becsempészni... nem csak az írást "hanyagoltam" el ugyanúgy a lovaglást is sajnálatos módon...de adjatok nekem egy kis időt, hogy helyre rakjam magam :) jön a jó idő, ha minden jól megy hamarosan újra nyúzlak titeket a kommentek miatt <3 Nem akarom tovább húzni..nincs is mit... nagyon szeretlek titeket :) remélem ugyanitt vártok majd :)
Köszönöm.
Szandi

UI: határozottan nem búcsúzom, végleg abbahagyni nem tudnám.
xoxo

51. Fejezet

Igen igen jól látjátok. Itt a friss. Sajnálom, hogy ennyit késtem, de elhihetitek, hogy ez a kis szünet most jót tett :) Nem és nem pihentem hanem valami féle tanulást produkáltam :D aminek az eredménye 4, 87es átlag lett :D szal ne haaragudjatok :$ (L) bocsáááááááááánat "kiskutyaszemek" jó olvasást :D ez még nem olyan nagy feji de belelendülök. Az a baj, majdnem egy hónapig nem írtam és addig agyaltam, hogy hogyan is tovább változtassak-e legyen e más minden :D de háát jó ötleteim támadtak :D
xoxo Sz.


51. Fejezet

Audrina szemszög


Minden olyan zavaros, most vajon meghaltam? Mi történt?
Annyi kérdés kavargott bennem és mind válaszra vártak. Egyáltalán hol vagyok?
Sötétség sötétség és sötétség bármerre nézek. Ez itt a pokol lenne? De hiszen én jó voltam.
Vagyis azt hiszem, leszámítva, hogy harmadikban az egyik osztálytársam odaragasztottam a székhez.
Na ne már, hogy ennyi miatt a pokolba kerültem?! - csattantam fel mérgesen, majd szusszantottam.

Miért velem történik mindez? Miért hiányzik valaki, mintha a lényem másik vele hiányozna, igen határozottan
mintha valahol elhagytam volna a másik felem.

Hirtelen az egész világ kavarogni kezdett velem és a sötétséget felváltotta a világosság.

- Gyerünk szerelmem, nyisd ki a szemed. - szorítottam meg a kezét finoman. - hallottam meg egy hangot és mintha érintkezett volna valami a bőrömmel.

-Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak: itt vagyok. Meg is tettem, de válasz nem érkezett. Mintha nem hallana már senki.

Szemeimre mintha ólom súlyok nehezedtek volna. Hiába próbálkoztam nem tudtam kinyitni.
Majd a sötétséget felváltotta a világosság. Éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem. Egy meleg kéz a kezemen. A fejem szörnyen fájt. A szemeimet még mindig nehéznek éreztem. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött rajta. Majd szemeim felpattantak.
Előttem egy szőke nő állt. Mellettem egy szőke férfi ült. A másik oldalamon pedig egy barna hajú férfi.

Először csak foltokat láttam, a nagy sötétség után ez a hirtelen nagyon nagy világosság még mindig szokatlan volt és bántotta szemeim. Mellettem egy alak körvonala látszódott kirajzolódni, majd a kép teljesen kitisztult.

Rebeca végre felébredtél. – szaladt oda hozzám a Nő.
Rebeca? Hol vagyok? – néztem szét a szobában de semmi ismerősre nem leltem.
Hát nem emlékszel. Mi vagyunk a családod. Rebeca tényleg nem emlékszel ránk? – mire megráztam a fejem. A nő kétségbeesve nézett rám, hiába erőltettem az agyam, hogy emlékezzem de azt se tudtam, hogy hogy hívnak.
Szerelmem, rám se emlékszel? – nézett rám a barna hajú férfi, aki a kezem fogta. – én vagyok az. Eric. Szerelmem. – jött közelebb mire én ijedten hátráltam.

- Édesem, jól érzed magad? - fogta meg a kezem miközben mellém jött.. Ismeretlen volt az idegen de mégis oly ismerős.
Teljesen összezavarodtam. Észrevettem, hogy a szobában lévő másik két személy is engem fürkész.

- Öhm azt hiszem. - motyogtam. Igazából fogalmam se volt, hogy mit kellene mondanom, igazából azt se tudom hol vagyok, na meg, hogy kivel, még hogy arra tudjam a választ, hogy jól vagyok-e .

- Semmi baj kedvesem, tudom, hogy zaklatott vagy, ez a te esetedben normális is vagy. Mond el kérlek mire emlékszel? - közelített felém a nő.

Mire is emlékszem valójában?

- Nem tudom, nagyon zavaros minden. - vallottam be.
- De ugye ránk emlékszel?- szorította meg a kezem a mellettem ülő férfi.
- Nem, valójában fogalmam sincs, hogy hol vagyok. - az arcokra döbbenet ült ki és fájdalom.
- Nyugodj meg hamarosan visszatérnek az emlékeid. - a háttérben álló magas alak lépett előre.
- Sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Nyugodj meg, idővel valóban minden rendben lesz. Én vagyok Josh Eric apja. - mosolygott rám melegen.
- Én pedig Eva Josh felesége és Eric apja. - ölelt át Eva. Igen így hívták.
- Ja és van egy lányunk is, Jenny sokat vásároltatok vele, ha visszajön biztosan feljön hozzád, mi mind nagyon szeretünk téged. - szorította meg Eva a kezem finoman.
- Gyere kedvesem hagyjuk magukra őket, van mit megbeszélniük. - húzta Josh az ajtó felé feleségét.

Tekintettem a mellettem ülő Eric-re tévedt. Ő és én? Én szeretem őt és ő szeret engem?

- Szóval most akkor hol is vagyok? - kérdeztem zavartan.
- Manhattan-ben. - mosolygott rám.
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - kérleltem.

Igazából rettenetes féltem ettől az egésztől ez az érzés, hogy ismerem, de még is oly idegen. Minden olyan zavaros, rá kell jönnöm, hogy ki vagyok.





Eric szemszög


- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - nézett rám.

Eddig minden nagyon jól ment, azt hittem, kicsit nehezebb lesz, mármint ismerve az ő természetét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos ez a módszer.....
Mesélni...igen, most jön a hatásos kitalált sztorim.

- Nem biztos, hogy jó ötlet ez. Tudod magadnak kellene rájönnöd, úgy lenne "egészséges". - hajoltam volna felé, hogy lopjak tőle egy csókot, miért már régóta sóvárgok, de ő ijedten elfordította a fejét.

- Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni. - suttogtam.
- Tudom, vagyis azt hiszem - nevetett fel idegesen. - Olyan fura minden, most tudod, mármint, hogy mi együtt vagyunk, meg, hogy családom van, még azt sem tudom, hol vagyok mond el kérlek. - vetette be a kiskutya nézést. Úgy látszik erre még tökéletesen emlékszik. Lehetetlen ellenállni, igaz, hogy az igaz sztori ellen tudott állni.
- Oké, de szomorú is lesz, készülj fel, hogy nem egy kellemes. - néztem rá.
- Rendben. - majd feltornázta magát ülő helyzetbe.


- New York-ban születtél. 1988- ban. A szüleid egy autó balesetben meghaltak. Ez akkor történt amikor te még csak négy éves voltál. Kiskorod óta ismerjük egymást. Imádod New York-ot. Sajnos miután meghaltak a szüleid, anyukád testvére vett magához. Ő nevelt fel. Candy igazán jól bánt veled mindig és te is úgy szeretted mintha édesanyád lenne. Ide jártál gimnáziumba, de mi óvoda óta ismerjük egymást. Gimiben jöttünk össze és azóta is együtt vagyunk. Imádod a divatot és imádsz vásárolni. Ezt legtöbbször Jenny-vel teszed. - nevettem fel. - Lehet, hogy már ez is sok amennyit elmondtam, magadnak kéne rájönnöd. - mosolyogtam rá. Remélem bevált.

- Értem. - mondta elgondolkodóan.
- Minden rendben? Lehet, hogy nem kellett volna ennyi információval leterheljelek. - fürkésztem az arcát, de mintha nagyon erősen gondolkodott volna valamin. Homloka ráncba futott, már kezdtem megijedni, de megszólalt.



- Vásárlás, pláza.... - motyogta, majd szemeimmel az Ő tekintettét kerestem. Vagy mégsem elég hatásos módszer volt? Elveszett minden?

50. Fejezet.

Eric szemszög


Eddig minden simán ment. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű és könnyű lesz minden. Csak egy pillanat volt s kész is volt. Mindent, amiért eddig sóvárogtam, ami eddig legnagyobb vágyam volt.. most megkaptam, megérinthetem, halhatom hangját, beszélhetek hozzá.

Az életem megváltozott. Mióta visszatértem, találkoztam vele, minden más lett. Új családot kaptam, úgy szülőket, és egy hugicát. Ők nem tudják, azt hiszik nem emlékszem pedig igen. Minden egyes pillanat megragadt. Tudom, hogy ki vagyok és ki voltam. De ez már valóban nem lényeges. Fontos feladatom van, boldoggá kell tennem őt. El megyünk innen jó messzire és bejárjuk a világot.

- Eric, gyere légy szíves beszélnünk kell. - nyitott be Eva. Hirtelen becsuktam a naplóm és felnéztem rá. Ő volt az én pót anyukám. Egy édes, szeretni való nő.

- Mindjárt megyek. Felébredt már? - mosolyogtam rá.

- Nem nem, még mindig alszik, hagyjuk hadd pihenje ki magát a kedves. - csukta be az ajtót. Igaza volt, szerelmem biztos nagyon fáradt, sokat utazott, hadd pihenjen.
Egy sóhaj kíséretében leraktam a naplóm az éjjeliszekrényre és elindultam a nappaliba.

A folyosón haladva benyitottam a vendégszobába, ahol szerelmem aludt. Édesen szuszogva. Halkan becsuktam az ajtót és tovább haladtam. Lent hallottam, hogy a többiek épp vitatkoznak valamin.

- Mi a baj? - ültem le a kanapéra.

- Te. - szusszantott mérgesen Jenny az én drága kishúgom.

- Jennifer. - mordult rá Josh, Eva férje az én pót apukám.

- Most mi van na? - rántotta meg a vállát. Mire hozzávágtam egy párnát.

- Nyugodj le tesó. - nevettem.

- Eric ez nem vicces, neked minden meg van engedve, az én cselekedeteim meg korlátozva vannak. Hol itt az igazság?! - ajjaj ebből hiszti lesz, már most érzem.

- Kislányom, elég legyen. - szólt rá szelíden anya. Soha nem kiabált vele, mindig higgadt és nyugodt hangnemben beszélt vele. Ezt mindig is becsültem benne.

- Mi legyen veled? - kérdezte apa.

- Szeretném, ha maradna...

- Én is szeretném. - mondta anyu, egy köszönöm-öt tátogtam felé, mire ő mosolyogva biccentett.

- Jenny?

- Nekem mindegy, legalább lesz aki jön velem vásárolni. - nevetett. Odamentem hozzá és megöleltem.
-Köszönöm- suttogtam neki.

- Nem mondom azt, hogy semmit nem tesz, mert sokba lesz ez még neked. - nevetett fel, mire összekócoltam a haját. Szemei szinte szikrát szórtak ahogy rám nézett.

- Oké-oké - emeltem fel védekezésképpen a kezeim és leültem vissza a helyemre.

- Apa? - néztem érdeklően felé. Ő még nem mondta el a véleményét.

- Én őszintén nem tartom jó ötletnek, de hát régóta ismered, és ha te azt mondod hogy szeretitek egymást, akkor legyen.

- Köszönöm. - vigyorogtam rájuk.

- Gyere nézzük meg, hogy felkelt-e már, készítek neki valami finom ételt. - pattant fel anya és rohant a konyhába szorgoskodni.

Felmentem a szobámba átöltözni. Miután átöltöztem, lementem a konyhába, megnézni hátha kell egy kis segítség, de mire leértem Eva egy mindenféle finomságokkal teli tálcát nyomott a kezembe.

- Oh hát csodálatos vagy anya. - nyomtam egy puszit az arcára. - Köszönöm.

- Nincs mit, drágám, De menjünk, ki ne hűljön a tea, raktam oda narancslét is hátha azt is megkívánja. - mondta.

Elindultunk fel a vendégszobába ahol szerelmem aludt eddig. Leraktam az éjjeliszekrényre a tálcát. Leültem az ágy szélére és végig simítottam kedvesem arcán. Az érintésre megremegett.

- Lassan fel fog ébredni. Anya Ő már eddig is a családunk tagja volt. - néztem rá.

- Tudom drágám, tudom.

Apa lépett be az ajtón, majd megállt Eva mellett.

- Apa neked se kell mondanom ugye? - néztem rá komolyan.

- Nem. - nézett az ágyon alvó kedvesemre. Aki mocorogni kezdett.

Annyira vártam, hogy felébredjen, hogy megölelhessem, elmehessünk sétálni, láthassam gyönyörű szemeit. Halljam nevetését.

- Gyerünk szerelmem, nyisd ki a szemed. - szorítottam meg a kezét finoman.

- Nyugalom. Idő kell neki, hiszen már két napja alszik. Az altató hatása még most megy ki. - mondta anya.

- Tudom, csak már türelmetlen vagyok. - sóhajtottam.

- Jen hol van? - kérdeztem anyáéktól, mivel nem hallottam, hogy a zene szólt volna a házban vagy bármi más zajt ami a húgocskámra utalna.

- Elment, elvitte a levelet. Meg gondolom elment vásárolni ha már a városba járt. - kuncogott anya.

- Ti nők. - morgott apa az orra alatt, persze nem úgy értette, csak azért szeret ő is mindenhez megjegyzést fűzni.

- Héé - bökte oldalba anya, majd apa átölelte és anya készségesen bújt ölelő karjaiba. Ez volt náluk a "veszekedés". Mondjuk volt már olyan, amikor tányérok röpködtek de az ritka, mint a fehér holló. Az én szememben ők voltak a tökéletes pár és a tökéletes szülők.

Az idő ketyegett vészesen én meg még mindig csak tehetetlenül ültem ott. Nem tudom mennyi idő telt el, anya szerint még csak negyed óra, de már egyre többet mocorog. Lassan fel fog ébredni.
Kezeim végigsimítottam kezén, majd arcán. Megfogtam apró kezeit és megcsókoltam.

A türelem nem az én jó tulajdonságaim közé tartozik . Ezt valahogy a genetikai kódolásomnál elfejeltették belém programozni.

Kedvesem mocorogni kezdett, majd mintha szólásra nyitotta volna ajkait. De hangot nem adott ki. Szemei hirtelen felpattantak és érdeklődve nézett felénk.



Kedveseim, ez volt ennek a könyvnek az UTOLSÓ fejezete. Következő fejezet, nem tudom mikor várható. Már nekiültem házi dolgozatot csinálni, közben megírtam ezt is. Tudom, hogy rövid lett, gondolkodtam, hogy belerakok még egy szemszöget de szerintem elég lesz ezt is megemésztenetek. Tudom, hogy most elég zavaros minden, de nyugodjatok meg időben minden ki fog derülni. És remélem azért lesznek akik rájönnek.
Utólag is kellemes ünnepeket kívánok nektek! Na nem is beszélek tovább, tessék komizni, és akkor jön a következő fejezet. Megint nem írtok, csak egyetlen komit kaptam amit Anitának köszönhetek. Ő az aki mindig ír. Nagyon szépen köszönöm drága (L) Nem akarlak téged büntetni, de ha ez így halad tovább, akkor lehet, hogy csak te fogod megkapni a további fejezeteket, persze ha érdekel. Mondhatjátok,hogy szemétség tőlem, de az a pár szó olyan jól esne :(
Karácsonyi ajándékként fogadjátok az új dizájnt tőlem aminek fejlécét jó barátnőm készítette el, ezúttal is köszönjük Dóri (L).
Kommizatok kérlek! Köszönöm.
xoxo Sz.

49. Fejezet.

Jack szemszög


Vörös Köd

Noah megállt és rám nézett:

- Túltetted magad már Melanie-n ? - kérdezte és akkor ugrott be a válasz. Ez a gyerek egy zseni......




William........



Az elmúlt hetekben nem is hallottam róla..igen Ő lehet a megoldás. Ha megtalálom kitekerem a nyakát és a saját kezeimmel szedem darabokra.

- Hé haver...- integettet a szemem előtt Noah.
- Te egy zseni vagy. - néztem rá.
- Ööö jah, tudom, de most miért is..?
- William.. az utóbbi időben állandóan zaklatott minket, végezni akar velem, vagyis inkább azt akarja, hogy szenvedjek. Audrina kell neki, és amit akar meg is fogja kapni, csak addig amíg élek addig nem. Ő volt, úgy gondolja, hogy Melanie halála miattam történt , én voltam az aki felelős azért, hogy meghalt és azt akarja, hogy úgy szenvedjek, mint ő a testvére halála miatt.

- De erről te nem tehetsz, ezt ő is tudja.- mondta Noah.
- Meg kell találnunk őket. Minél hamarabb, kitudja, hogy az a szemét mit akar vele tenni. Nem élném túl ha baja esne. - még belegondolni is szörnyű, hogy elveszíthetem.
- Tesó, minden rendben lesz, megtaláljuk Őt. Ígérem. - ölelt meg Noah.
- Köszönöm, hogy segítetek megtalálni Őt. - néztem rá hálásan.
- Semmiség, de szerintem menjünk, és nézzük meg amit Max talált. - mosolygott rám biztatóan.
- Rendben. -sóhajtottam.

Igaz, hogy sötét volt már kint, de mégsem "közlekedhettünk" természetünkhöz híven, hiszen még ilyenkor is járkáltak körülöttünk emberek, csak azt nem tudom, hogy mi a fészkes fenéért, már rég otthon kéne csücsülniük a seggükön?!
Max a bejáratnál várt minket..

- Ezt találtam, mást nem. Senki nem látta. Még a vásárlók sem emlékeztek rá, sőt az eladóknál is bepróbálkoztunk, ahol Petra-val járt, de még a pénztárosok se emlékeztek rá. Mintha mindenkinek kitörölték volna a tudatából.
-Én megölöm. - szorultak ökölbe kezeim.

- Jack nyugodj le, először tudjuk meg kinek a keze van a dologban. - tette kezét vállamra.
- Azt hiszem nekem van egy két ötletem. - préseltem mérgesen. Most legszívesebben aludnék, majd felébrednék és rájönnék hogy mindez csak egy rossz, szörnyű álom, egy rémálom, majd felébrednék és kedvesem ott feküdne mellettem épségben, lenne egy rakat kicsi Audrina-nk és kicsi Jack-ünk. Boldog lehetnék, olyan gondjaink lennének csak, hogy ki viszi ki a szemetet, ki nem fizette be a számlákat, ki hagyta ott a szennyes zoknit és hasonló dolgok amik egy normális családban lennének problémák, viszont én a legkevésbé se mondhatnám magunkat normális párnak.

- Kire gondolsz? Ember nem tehette. Az biztos. Kinek ártott mégis Audrina. - kérdezte Petra.
- Senkinek. Viszont William úgy gondolja, hogy csak is az én hibámból halt meg Melanie, és most azt akarja, hogy úgy szenvedjek, mint Ő. Elakarja tőlem azt venni akit a világon a legjobban szeretek. Megmondta, hogy kell neki Audrina és meg is fogja szerezni bármi áron.
- Valamit tennünk kell, itt úgyse találunk már semmit, menjünk haza és tiszta fejjel gondoljuk át a dolgokat. - mondta Adam.

- Igazad van. Menjünk. Megfogjuk találni a megoldást. - mondta Max.
- Remélem igazatok lesz, nem élném túl ha miattam az én létezésem miatt bármi baja esne. - temettem kezeimbe arcom.
- Nyugodj meg, tudom, hogy minden rendben lesz. - éreztem meg Katy ölelő karjait körülöttem.
- Köszönöm. - suttogtam neki, majd jó erősen magamhoz szorítottam. Olyan jól esett az ölelése.

Kocsiba ültünk, igaz, hogy Katy párja ölében foglalt helyett és Petra is Max ölében ült, így mellettem Noah ült és én vezettem. Görcsösen szorítottam a kormányt. Csak rá tudtam gondolni.
Az utcába érve, a ház előtt amit Chris-nek és Nikki-nek vettem egy hatalmas kamion állt.
- Állj meg én elintézem őket. - Mondta Petra. Jézusom mindjárt jönnek haza Nikki-ék és én erre most nem tudok gondolni.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá. Biztos nagyon szép munkát végeztek ők ketten.
- Semmiség, sietek. - pattant ki Petra a kocsiból és a házhoz szállítók felé közeledett.

A garázsba beparkoltam és becsaptam a kocsi ajtaját. Annyira sok düh van bennem. Vagy inkább fájdalom, keserűség és annyira kitombolnám magam. Vámpírsebességgel száguldottam fel az emeletre egyenesen a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom. A helységbe lépve rögtön kedvesem illata csapott meg. Becsuktam az ajtót és a falmentén lecsúsztam a földre, kezembe vettem Audrina köntösét és mélyen beleszagoltam. Finom illata kitöltötte az orrom és megtelítődött vele a tüdőm.
Az önsajnálat helyett inkább erőt vettem magamon, odaléptem a kézmosóhoz és hideg vízzel megmostam az arcom. Kiléptem a fürdőből egyenesen a nappali felé indulva ahonnan jött a többiek beszélgetésének hangja.
Épp valamilyen épp szerű magyarázattal próbáltak előállni, valami jó tervvel.

- Jól vagy? - pattant fel Katy és jött oda hozzám.
- Igen. - próbáltam rámosolyogni, amennyire tudtam.
- Na gyere, találjunk ki valamit. - húzott maga mellé a kanapéra.

- Tudod, hogy merre találhatnánk meg Will-t? - kérdezte Max.
- Nem fogalmam sincs. Az erdőben, itt, a hotelben, mindig csak a semmiből tűnt fel. - válaszoltam.
- Hát akkor valamivel elő kell csalogatnunk őt. - mondta Adam.

Adam volt az aki mindig logikusan gondolkodott, ő volt az aki mindig valami jó tervvel előállt. Igaz, neki nagyon nagy harci tapasztalata van.

- Mégis hogyan? - kérdeztem.

Majd fent hirtelen hatalmas csörömpölésre lettünk figyelmesek. A hang irányát követve, Audrina szobájába léptem be. Az ablak be volt törve, majd valaki nekicsapott a falnak. Azonnal felálltam, hogy szembenézhessek támadómmal.
Megfordulva az állam a padlón koppant.

- TE??????! - üvöltöttem, majd azonnal rátámadtam.
- Mit tettél vele? Hol van? Ha egy újjal is hozzáérsz én megöllek. - szűrtem fogaim között, mikor épp a nyakánál fogva csaptam a falhoz.
- Miről beszélsz? - szedte le "finoman" nyaka köré fonódó kezeim.
- Audrina-ról, ne csináld úgy mintha fogalmad se lenne semmiről. Meg foglak ölni, ha egy újjal is hozzáértél. - az agyamat mintha a vörös köd lepte volna el, normálisan gondolkodni nem tudtam, nem is akartam.

Azt akartam hogy ez a szemét halott legyen, Audrina itt legyen velem, halljam nevetését, érezem érintését...

- Honnan tudjam hol van a kis hercegnőd. - nézett rám , majd elkezdett röhögni.
- Na várj- nevetett fel. - hamupipőke megszökött? Mi az tán nem tudtad eléggé kielégíteni az igényeit? - fuldoklott már a nevetéstől, ami bennem a pumpát kezdte egyre magasabbra nyomni.
A szobában megjelentek a többiek is.
- Mégis mi a fene folyik itt? - állt az ajtóban Max.
- Áhh hát ti is itt vagytok, hmm akkor tényleg nagy a baj...- röhögött tovább.
- Rég láttalak, de úgy látszik még mindig akkora tapló vagy amekkora voltál. - nézett rá dühösen Katy.

- Jajj cica, ne csináld már. - közeledett felé, mire Adam rávetette magát.
- Hadd őt békén. - morogta. -Mit akarsz itt? Hol van Audrina? - kérdezte tőle Adam. Még elég jó állapotban volt, ha mondhatjuk ezt így.
- Ez aztán a kedves fogadtatás. - morgott az orra alatt. Mintha direkt próbálná az agyamat húzni, és még jobban felbosszantani.
- Na jó ebből most elég. - csattantam fel.
- Nincs veled Audrina? - kérdezte Max.
- Szerinted akkor idejönnék? - gúnyolódott. Majd kiszaladt az ajtón egyenesen le az emeleten. Mind követtük. A nappaliban le s föl járkált.
- Szóval lássuk csak. Azt mondjátok, hogy Júlia eltűnt. Na de mégis kinek állt szándékában elszakítani Júliát Rómeótól rajtam kívül? - terült ki egy vigyor az arcára.
- Nagyon humoros vagy. És képzeld rád gondoltunk. - morogtam rá. Nem hiszem, hogy sokáig tudok egy légtérben egy levegőt szívni vele.

- Ohh, hogy ez milyen megtisztelő. - mosolygott rám, komolyan mondom a szemei is csillogtak. Oké, most elég, ha nem húzz el két másodpercen belül én felnyársalom.
- Nyugodjatok le. - nézett rám Max. Valószínűleg érezte, hogy a bomba nálam hamarosan robban.
- Hmm ez igazán kiábrándító, hogy valaki beelőzött. - ütögette ujjával az állát, mintha gondolkodna. Felpattantam a kanapéról, de Adam vissza lerántott maga mellé.
- Jajj Jacky fiúúú nem szabad. - rót meg s fejét nem tetszően bológatta.
- Én esküszöm, hogy megöllek. - fenyegetem meg, halál nyugodt hangon. Még magam is meglepődtem halk de mégis halálosan fenyegető hangomon.
- Húú, akkor megyek szerzek egy pelust. Na sziasztok. - tűnt el a hátsó bejáraton. Már épp indultam volna utána amikor Petra állta el az utam. Egy cetlit tartva a kezében. Eléggé ingerült és idegesnek tűnt.
- Ezt most találtam az ajtó előtt. - mutatott rá a papírra. Kivettem a kezéből és hangosan felolvastam.

- "Ne keresettek. Elmentem, nem fogok visszajönni. Sajnálom, de nekem ez így nem jó. Már nem szeretlek. Elegem van, hogy nem élhetem a saját életem és nem tehetem azt amit én akarok. Én vámpír akartam lenni, te megakadályoztál. Így elhatároztam, hogy elmegyek. Chris és Nikki-nek kérlek mondjátok, hogy szeretem őket és, hogy szakítottunk, én meg elköltöztem. A parkolós történetben meg egy másik vámpír segített, nem ismeritek, nem bántott engem, már el is ment jó messzire innen. Sajnálom Petra. Sajnálom Jack. Audrina.. "

A sorokat olvasva valami összetört bennem. A szívem. Ami az övé volt. Nem szeretett. Soha nem is szeretett. Átverés volt az egész. Hazudott. Itt hagyott. Elment....
Valami megszűnt bennem. Nem érzékeltem a külvilágot, csak elakartam tűnni és egyedül lenni.


Ez volt az utolsó előtti fejezet :) A következő NEM Audrina szemszög s NEM Jack szemszög lesz. Meglepetés lesz az új szemszög ^^.
Jó olvasást. Tudom, hogy elég rég írtam már, de sajnos nekem is kell járnom iskolába, és itthon is kell segítenem. sajnos a lovaglást is elhanyagoltam, mint az írást. Itt a szünet és tanulhatok, mert van mit...:S Na de jó szünetet nektek. Holnap még jövök és kérlek szépen titeket kommizatok :) Az előzőhöz alig érkezett komi. Nagyon rosszul esett. :/

xoxo Sz.