2013. január 13., vasárnap
2012. szeptember 21., péntek
Egy apró döntés.
Néha úgy érzem az emberek csak léteznek, csak úgy elvannak egy adott napon vagy napokon. Mintha nem élnék az életet, mintha nem is szeretnék élni az életet. Én élni akarok! Kézzel lábam küzdöm azért, hogy talpon maradjak minden egyes nap. Persze, hogy én is el szeretnék menekülni néha...
De mennyivel nagyobb kihívás küzdeni és elérni célokat, mint várni, hogy az ölünkbe pottyanjon?! Mondhatnám, hogy mesés életet élek, az álmok, lehetőségek városában, ahol minden lehetséges...nagyon könnyen. Azt is mondhatnám bárcsak így lenne, de nem mondom!
Az elmúlt egy évben annyi mindent megtapasztaltam...köztük olyanokat is amiket soha senkinek nem kívánok. Édes anyukám meghalt egy autóbalesetben. A testvéremmel siettek haza hozzám, amikor egy forgalmas részen frontálisan ütköztek. Anyukám nem élte túl, a testvérem karcolás nélkül megúszta. Nehéz volt feldolgozni. Állandóan válaszokat kerestem miért?! A "miértek" keresése teljesen kimerített, annyira, hogy észre sem vettem, hogy a családomnak szüksége van rám. Csak magammal foglalkoztam, miért nem engem vitt el? Miért nem én ültem abban a kocsiban? Miért nem...?!
Később rájöttem, nem engem vitt el, hanem anyukámat. Nem én ültem abban a kocsiban, hanem Ő. Jobb lett volna, ha találok bármire is választ? (Mintha találhattam volna egy ésszerű magyarázatot is) Önsajnálatban és válaszkeresésben elvesztegettem egy halom értékes időt, amit a családommal tölthettem volna. Amikor anyukámnak szülinapja volt és csak apu és a húgom ültek a nappaliban várva rám, hogy megérkezzem és....és éljük a nem megszokott életünket.
Egy idő után muszáj tovább lépni. Meg kell tanulni felállni és megerősödni, másképpen nem leszünk életképesek. A barátaim végig mellettem voltak soha nem hagytak magamra. Már szánalmasnak is éreztem magam. De igazából Ők döbbentettek rá a dolgok lényegére. Le kell zárnunk dolgokat, nem örökre és nem véglegesen...de nem szabad engedni, hogy befolyásoljon minket és ne engedje élni az életünket. Több, mint egy év telt el anyukám halála óta. Apukámmal és a húgommal rengeteg időt töltünk együtt, mivel még időben sikerült nem teljesen ellöknöm őket magamtól...erősebb a kapcsolatunk, mint valaha.
Kezdett újra beindulni az életem. Megint önmagam voltam a munkámban. Úgy éreztem, rendben vagyok. Most már ha megkérdezik, hogy jól vagyok-e, őszintén azt tudom felelni, hogy igen..köszönöm! Eddig ha valaki feltette nekem a kérdést, mindig rávágtam, hogy jól. Jól voltam...látszólag. Amikor azt hittem, hogy végre tényleg minden jó(ugyanolyan nem, mert olyan már soha nem lesz, nélküle nem.) amikor a barátomat rajtakaptam, hogy megcsalt. Összetörtem. Megint. Mindenhol fájt, zokogtam és zokogtam. Ürességet éreztem, kiszakítottak belőlem egy darabot. A szívemet. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami belülről emésztett fel. Mintha senki nem értett volna meg...egyedül voltam. Magányosnak éreztem magam, borzalmas volt. Mindig is úgy véltem, ő az igazi, mellette önmagam vagyok és teljes szívemből és odaadással tudom szeretni. Mit csináltam rosszul? Miért nem voltam elég jó? Nem tudom... igazából már nem is érdekel. Hosszú hónapokon át őrlődtem a saját kis lelki világomban a szemem előtt újra és újra lejátszva a jelenetet amikor rájuk nyitottam. Nem érettem, hogy tudta ezt megtenni velem. Menekülni akartam abban a pillanatban.Az utcán sétáltam, kemény decemberi napok voltak...
Akkor úgy éreztem, nem élek...mozognak a lábaim és tudatomnál vagyok, de a lelkemet és a szívemet valahol máshol hagytam. Valahol máshol megsebezve és összetörve.
Nagyon rég óta most tudtam ezt először leírni. Író vagyok...elvileg könnyen és szabadon mozgolódom a betűk és sorok világában. Azt hittem ha le tudom írni megkönnyebbülök. Számtalanszor elővettem egy kis naplót és elkezdtem...írni.
Kedves Naplóm!
Őszintén... nevetségesnek érzem magam. Fáj.....
Legalább száz ilyen mondatott kezdtem el. Soha nem lett befejezve..egyik sem. Fél év telt el. Adamtől még azon a héten azonnal elköltöztem és belefogtam az önsanyargató életmódomba. Visszatekintve erre az időszakra tanultam a hibámból. Első pont! Soha de soha ne hagyd, hogy valaki olyan miatt te emészd magad, aki meg sem érdemli. TE magad érdemelsz ennél sokkal többet!
-Elnézést, Ön nem az a híres írónő...hogy is hívják....Ann, Ann Haley. - utálom, ha megzavarnak írás közben. Már-már ingerülten pillantottam fel amikor beleütközött a tekintetem egy kék szempárba. Hirtelen még a kérdését is elfelejtettem, ami inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.
-Azt hiszem én lennék az. - mosolyogtam rá.
Ügyetlenül pakolgatta a kezéből a könyvet a másik kezébe és a táskájába, hogy felém nyújthassa azt.
-El sem hiszem, nagyon szeretem a könyveit. - mondta zavartan és azt sem tudta hova nézzen. Ettől még szimpatikusabbá. Úgy éreztem..régről ismerem őt. Mintha egy régi barát állna előttem és nem is egy idegen, akinek még a nevét sem tudom.
-Ennek nagyon örülök kedves....-haboztam, hátha feltárja előttem a kék birtoklóját! Most esett le neki, hogy még nem mutatkozott be.
- Adam vagyok.- a név hallatán megdöbbentem, de már nem volt az a fájdalom a döbbenet helyén, ami régen volt ilyen helyzetekben. - Szabó Ádám. - nézz rám az ámulatba ejtő szemivel és még egy félmosolyt is megengedett magának.
-Hát akkor örvendek Adam Collins! - mosolyogtam rá. A fiú még mindig egy kicsit zavartan nézett rám, mintha mondani szeretne valamit. Végül udvariasan rám mosolygott és elköszönt azzal az indokkal, hogy biztos sok dolgom van nem szeretne feltartani.
Épp a táskámban kutattam egy pénztárca után amikor kiborult a táskám tartalma. A pincér egy kevésbe sem kedves fazon volt, így végignézte míg egyedül összeszedtem az asztalok alá begurult dolgaimat. Sietve léptem ki a kávézó ajtaján. Épp egy taxi megállítására készültem amikor egy kedves, ismerős hang hallatszott a hátam mögül. Ismerős. Megfordultam és szemben találtam magam Mr. Kékszemű sráccal. Eddig nem is néztem meg jobban. Körülbelül egy 25éves igazán jó képű pasi állt előttem. Fekete nadrágot viselt, fekete bakancsot, fekete bőrkabátot és egy fehér pólót. A haja egy kicsit rendezetlenül állt...neki még ez is jól állt. Megköszörülte a torkát, valószínűleg nem vettem észre magam, hogy éppenséggel előttem áll én meg csak fürkészően bámulom.
-Ezt elejtette bent!- nyújtotta felém a kemény fedeles naplóm! A naplóm...úr-is-ten. Remélem nem olvasott bele.
-Nyugodjon meg nem olvastam bele.- mosolygott rám..megint az a féloldalas mosoly.
-Köszönöm. - vettem el tőle a naplóm, gyorsan bedobtam a táskámba. Indultam volna tovább amikor váratlan kijelentést tett.
-Én tudom mire van szüksége, Ann.- szólalt meg halkan, de nagyon is magabiztosan a hang. Előbb nem azt mondta, hogy nem olvasta a naplóm? Mégis mit képzel ezt magáról!
-Hogy merészelte...-estem neki...de belém fojtotta a szavakat.
-Tényleg nem olvastam bele, annál is inkább a könyveit....- valamiért nyugalmat sugároztak azok a szempárok amikor tekintetünk találkozott.
-És mégis mire lenne szükségem? - lehet, hogy túl nyersen tettem fel a kérdést...
-Jöjjön és megmutatom. - Rám nézett és elindult egyenesen az utcán. Mégis mi a fenét gondolt ez? Hogy majd utána megyek és eggyel több trófea....na azt már nem!
Nem nézett hátra, sugárzott belőle a magabiztosság! Céltudatosan ment előre..a lábaim maguktól indultak el utána. Lassan sétáltam mögötte. Körülbelül 20 percet sétáltunk. Egy lakóház előtt álltunk meg. Megállt de továbbra sem fordult meg. Háttal állt nekem.
Ki vagy te? Ki vagy te titokzatos srác? Nem tudtam ellenkezni, a végtagjaim elvégezték a gondolkodást helyettem és mentek előre...utána. Nem is tudom, hogy egyáltalán akartam-e ellenkezni. Még mindig előttem sétált egy-két méterrel. Nem szóltunk egymáshoz. A második emeleti ajtónál megállt, szembe fordult vele.
-Gyere. - suttogta. Ezekben a percekben nem tudtam eldönteni, mit csinálok éppen. Nem tudatosult bennem, hogy ezt a srácot egy órája nem ismerem és most léptem át a lakása küszöbét. Nem mondott semmit sem...megint. Becsukta mögöttem az ajtót és most az először ért hozzám. Neki nyomott az ajtónak. Nem volt durva, gyengéden vad volt. Mélyen a szemembe nézett és megcsókolt. Automatikusan viszonoztam a csókját. Nem volt erőm tiltakozni, bár meglehet, hogy nem is nagyon akartam tiltakozni. Olyan vágyat és erős szenvedélyt éreztem abban a csókban, mint még soha ezelőtt. Hosszú perceken át vagy akár órák óta csókoltuk egymást. Célba vette a nyakam, mire egy jól eső sóhajtás tört fel belőlem. Többet akartam és többet. Mohó voltam. Tudtam, hogy nem szabad, de annál jobban akartam. Magamhoz rántottam. Az ujjaim végigszántottak a tarkóján. Keze derekamra csúszott és erősen magához rántott. Éreztem, a talaj eltűnik a lábam alól. A nappaliban találtam magam egy puha, vastag szőnyegen. Gyengéd volt. Minden érintése...amikor a bőrömhöz ért, mintha a legdrágább kincsét simogatná. Fölém helyezkedett és megbabonázott csókjaival. Nem szóltunk egymáshoz, az óra kattogásán és hangos sóhajainkon kívül nem lehetett semmi mást hallani. Éreztem, hogy kezei finoman elkezdik kigombolni az ingem gombjait. Úgy éreztem, ha nem kapom meg abban a pillanatban, megsemmisülök. Nem bírtam magammal. Lehúztam róla a pólóját, így kezemnek és szememnek is szabad utat adtam. Kezeim végigsiklottak izmos felsőtestén. Belemarkoltam a hátába és szorosabban magamhoz húztam. Kezei most nadrágomat ostromolták. Ott voltam előtte fehérneműben arra várva, hogy magáévá tegye. Semmi mást nem kívántam jobban...nála! Felállt megfogta a kezem és a hálószobába invitált. Még mindig nem szóltunk semmit sem. Amikor a tekintetünk találkozott, beszélgettünk. Mintha olvastam volna benne és Ő is bennem. Mintha minden gondolatát ismerném. A szobában egy hatalmas ágy volt, továbbra is szorította a kezem...magával húzott az ágyra. Vadul, de érzéki csók csatába keveredtünk. Kezeink felfedezték egymást testét. Mindketten tisztábban voltunk vele, hogy nem sok kell a másiknak. Kikapcsolta a melltartóm, annyira gyengéden érintett meg, hogy az már maga volt a gyönyör. Kegyetlenül ostromolta melleimet. Másik keze a bugyim irányába indult. Hideg volt a keze..amikor elérte a célját megéreztem hideg kezeit.... Felnyögtem.
Fokozni az izgalmat már nehezen lehetett volna, de Ő tudta mit kell tennie. Levette a bugyim és folyamatosan amerre haladt végigcsókolgatta a testem. Mélyen a szemembe nézett megcsókolt és eggyé vált a testünk. Leírhatatlan érzés volt, soha nem éreztem még ilyet. Mély sóhaj és apró nyögések törtek fel belőlem. Nem szégyelltem...csodás perceket éltünk át együtt.
Egymáson fekve, vággyal teli pihegtünk...még mindig nem szóltunk egy szót sem. Rendben voltam.
- Igazad volt. - suttogtam. Becsuktam a szemem és álomra hajtottam a fejem a mellkasán.....
2012. február 5., vasárnap
Hi everybody!
Kérlek szépen minden kedves régi olvasómat, ha eddig tetszett amit csináltam...tudom, hogy ezer éve volt, de most újra kész vagyok írni, akkor legyen szíves és ismerje meg egy másik oldalam ami a divat iránt teljes odaadással létezik. Véleményezzetek nyugodtan, sőt nagyon szeretnék kritikát olvasni :) Úgy gondoltam, kihasználom az internet lehetőségét és nem csak barátoknak mutatom meg amiket készítek, hanem Nektek is.
http://fashion-of-the-world.blogspot.com/
Nagyon szépen köszönöm, minden kedves látogató kattintását, és hogy még bíztok bennem!
Puszi: Szandi
http://fashion-of-the-world.blogspot.com/
Nagyon szépen köszönöm, minden kedves látogató kattintását, és hogy még bíztok bennem!
Puszi: Szandi
2011. április 2., szombat
Sziasztok!
Ha rákattoltok erre a blogra: http://fashion-of-the-world.blogspot.com megtudjátok miről van szó :P annyit mondok hogy VISSZATÉRTEM.
Köszönöm :)
ölelés : Szandi
Köszönöm :)
ölelés : Szandi
2011. március 12., szombat
Olvasóimhoz :)
Sziasztok :)
Nem is tudom hol kezdjem...igen talán a legelején.
Nagyon rég volt már itt bejegyzésem, őszintén sajnálom. Akárhányszor nekiültem írni, nem jött össze, egyik alkalommal sem kaptam vissza az ÉN történetem "varázsát". Mint írtátok egy páran kommentárban, hogy ez nem úgy sikerült...a legutolsó fejezet..valóban én is éreztem és érzem is...nem tudok mit kezdeni vele. Az utóbbi időben megváltoztam, sok minden más lett...
Ne haragudjatok rám, kérlek. Azért is mondom el mindezt, (ennyi idő után is ) mert tartozom Nektek ennyivel, annak ellenére, hogy sokszor csak egy-két ember visszajelzését kaptam ami iszonyatosan jól esett, de mégis reménykedtem, hogy többen írtok majd, ez nem telhetetlenség, vagy mohóság, se nem önzőség, csupán, öröm..egyszerűen örültem, hogy ezekben az élményekben amit az írás világában találtam megoszthattam veletek. Rendkívül hálás vagyok nektek :) Köszönök szépen mindent. Mielőtt még azt hinnétek hogy ez egy búcsú levél lenne( hát így ismertek ti engem, hogy csak úgy rögtön megadom a csúcspontot?:D neem, most sem lesz ez így ) NEM zárom be a blogot :) fogalmazzunk úgy, hogy egy kicsi szünetet tartok, hogy kitaláljam hogy smint legyen : ) Sajnálom ha csalódást okoztam bárkinek is. Magamnak valamilyen szinten azt okoztam. Nem csak azért nem tudok írni, mert nincs ihlet, hanem mellette ott van az iskola, barátok, család, házimunka stb...nem kell sorolnom, tudjátok ti is pontosan, hogy milyen nehéz egy kis szabadidőt becsempészni... nem csak az írást "hanyagoltam" el ugyanúgy a lovaglást is sajnálatos módon...de adjatok nekem egy kis időt, hogy helyre rakjam magam :) jön a jó idő, ha minden jól megy hamarosan újra nyúzlak titeket a kommentek miatt <3 Nem akarom tovább húzni..nincs is mit... nagyon szeretlek titeket :) remélem ugyanitt vártok majd :)
Köszönöm.
Szandi
UI: határozottan nem búcsúzom, végleg abbahagyni nem tudnám.
xoxo
Nem is tudom hol kezdjem...igen talán a legelején.
Nagyon rég volt már itt bejegyzésem, őszintén sajnálom. Akárhányszor nekiültem írni, nem jött össze, egyik alkalommal sem kaptam vissza az ÉN történetem "varázsát". Mint írtátok egy páran kommentárban, hogy ez nem úgy sikerült...a legutolsó fejezet..valóban én is éreztem és érzem is...nem tudok mit kezdeni vele. Az utóbbi időben megváltoztam, sok minden más lett...
Ne haragudjatok rám, kérlek. Azért is mondom el mindezt, (ennyi idő után is ) mert tartozom Nektek ennyivel, annak ellenére, hogy sokszor csak egy-két ember visszajelzését kaptam ami iszonyatosan jól esett, de mégis reménykedtem, hogy többen írtok majd, ez nem telhetetlenség, vagy mohóság, se nem önzőség, csupán, öröm..egyszerűen örültem, hogy ezekben az élményekben amit az írás világában találtam megoszthattam veletek. Rendkívül hálás vagyok nektek :) Köszönök szépen mindent. Mielőtt még azt hinnétek hogy ez egy búcsú levél lenne( hát így ismertek ti engem, hogy csak úgy rögtön megadom a csúcspontot?:D neem, most sem lesz ez így ) NEM zárom be a blogot :) fogalmazzunk úgy, hogy egy kicsi szünetet tartok, hogy kitaláljam hogy smint legyen : ) Sajnálom ha csalódást okoztam bárkinek is. Magamnak valamilyen szinten azt okoztam. Nem csak azért nem tudok írni, mert nincs ihlet, hanem mellette ott van az iskola, barátok, család, házimunka stb...nem kell sorolnom, tudjátok ti is pontosan, hogy milyen nehéz egy kis szabadidőt becsempészni... nem csak az írást "hanyagoltam" el ugyanúgy a lovaglást is sajnálatos módon...de adjatok nekem egy kis időt, hogy helyre rakjam magam :) jön a jó idő, ha minden jól megy hamarosan újra nyúzlak titeket a kommentek miatt <3 Nem akarom tovább húzni..nincs is mit... nagyon szeretlek titeket :) remélem ugyanitt vártok majd :)
Köszönöm.
Szandi
UI: határozottan nem búcsúzom, végleg abbahagyni nem tudnám.
xoxo
2011. január 24., hétfő
51. Fejezet
Igen igen jól látjátok. Itt a friss. Sajnálom, hogy ennyit késtem, de elhihetitek, hogy ez a kis szünet most jót tett :) Nem és nem pihentem hanem valami féle tanulást produkáltam :D aminek az eredménye 4, 87es átlag lett :D szal ne haaragudjatok :$ (L) bocsáááááááááánat "kiskutyaszemek" jó olvasást :D ez még nem olyan nagy feji de belelendülök. Az a baj, majdnem egy hónapig nem írtam és addig agyaltam, hogy hogyan is tovább változtassak-e legyen e más minden :D de háát jó ötleteim támadtak :D
xoxo Sz.
51. Fejezet
Audrina szemszög
Minden olyan zavaros, most vajon meghaltam? Mi történt?
Annyi kérdés kavargott bennem és mind válaszra vártak. Egyáltalán hol vagyok?
Sötétség sötétség és sötétség bármerre nézek. Ez itt a pokol lenne? De hiszen én jó voltam.
Vagyis azt hiszem, leszámítva, hogy harmadikban az egyik osztálytársam odaragasztottam a székhez.
Na ne már, hogy ennyi miatt a pokolba kerültem?! - csattantam fel mérgesen, majd szusszantottam.
Miért velem történik mindez? Miért hiányzik valaki, mintha a lényem másik vele hiányozna, igen határozottan
mintha valahol elhagytam volna a másik felem.
Hirtelen az egész világ kavarogni kezdett velem és a sötétséget felváltotta a világosság.
- Gyerünk szerelmem, nyisd ki a szemed. - szorítottam meg a kezét finoman. - hallottam meg egy hangot és mintha érintkezett volna valami a bőrömmel.
-Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak: itt vagyok. Meg is tettem, de válasz nem érkezett. Mintha nem hallana már senki.
Szemeimre mintha ólom súlyok nehezedtek volna. Hiába próbálkoztam nem tudtam kinyitni.
Majd a sötétséget felváltotta a világosság. Éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem. Egy meleg kéz a kezemen. A fejem szörnyen fájt. A szemeimet még mindig nehéznek éreztem. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött rajta. Majd szemeim felpattantak.
Előttem egy szőke nő állt. Mellettem egy szőke férfi ült. A másik oldalamon pedig egy barna hajú férfi.
Először csak foltokat láttam, a nagy sötétség után ez a hirtelen nagyon nagy világosság még mindig szokatlan volt és bántotta szemeim. Mellettem egy alak körvonala látszódott kirajzolódni, majd a kép teljesen kitisztult.
Rebeca végre felébredtél. – szaladt oda hozzám a Nő.
Rebeca? Hol vagyok? – néztem szét a szobában de semmi ismerősre nem leltem.
Hát nem emlékszel. Mi vagyunk a családod. Rebeca tényleg nem emlékszel ránk? – mire megráztam a fejem. A nő kétségbeesve nézett rám, hiába erőltettem az agyam, hogy emlékezzem de azt se tudtam, hogy hogy hívnak.
Szerelmem, rám se emlékszel? – nézett rám a barna hajú férfi, aki a kezem fogta. – én vagyok az. Eric. Szerelmem. – jött közelebb mire én ijedten hátráltam.
- Édesem, jól érzed magad? - fogta meg a kezem miközben mellém jött.. Ismeretlen volt az idegen de mégis oly ismerős.
Teljesen összezavarodtam. Észrevettem, hogy a szobában lévő másik két személy is engem fürkész.
- Öhm azt hiszem. - motyogtam. Igazából fogalmam se volt, hogy mit kellene mondanom, igazából azt se tudom hol vagyok, na meg, hogy kivel, még hogy arra tudjam a választ, hogy jól vagyok-e .
- Semmi baj kedvesem, tudom, hogy zaklatott vagy, ez a te esetedben normális is vagy. Mond el kérlek mire emlékszel? - közelített felém a nő.
Mire is emlékszem valójában?
- Nem tudom, nagyon zavaros minden. - vallottam be.
- De ugye ránk emlékszel?- szorította meg a kezem a mellettem ülő férfi.
- Nem, valójában fogalmam sincs, hogy hol vagyok. - az arcokra döbbenet ült ki és fájdalom.
- Nyugodj meg hamarosan visszatérnek az emlékeid. - a háttérben álló magas alak lépett előre.
- Sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Nyugodj meg, idővel valóban minden rendben lesz. Én vagyok Josh Eric apja. - mosolygott rám melegen.
- Én pedig Eva Josh felesége és Eric apja. - ölelt át Eva. Igen így hívták.
- Ja és van egy lányunk is, Jenny sokat vásároltatok vele, ha visszajön biztosan feljön hozzád, mi mind nagyon szeretünk téged. - szorította meg Eva a kezem finoman.
- Gyere kedvesem hagyjuk magukra őket, van mit megbeszélniük. - húzta Josh az ajtó felé feleségét.
Tekintettem a mellettem ülő Eric-re tévedt. Ő és én? Én szeretem őt és ő szeret engem?
- Szóval most akkor hol is vagyok? - kérdeztem zavartan.
- Manhattan-ben. - mosolygott rám.
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - kérleltem.
Igazából rettenetes féltem ettől az egésztől ez az érzés, hogy ismerem, de még is oly idegen. Minden olyan zavaros, rá kell jönnöm, hogy ki vagyok.
Eric szemszög
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - nézett rám.
Eddig minden nagyon jól ment, azt hittem, kicsit nehezebb lesz, mármint ismerve az ő természetét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos ez a módszer.....
Mesélni...igen, most jön a hatásos kitalált sztorim.
- Nem biztos, hogy jó ötlet ez. Tudod magadnak kellene rájönnöd, úgy lenne "egészséges". - hajoltam volna felé, hogy lopjak tőle egy csókot, miért már régóta sóvárgok, de ő ijedten elfordította a fejét.
- Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni. - suttogtam.
- Tudom, vagyis azt hiszem - nevetett fel idegesen. - Olyan fura minden, most tudod, mármint, hogy mi együtt vagyunk, meg, hogy családom van, még azt sem tudom, hol vagyok mond el kérlek. - vetette be a kiskutya nézést. Úgy látszik erre még tökéletesen emlékszik. Lehetetlen ellenállni, igaz, hogy az igaz sztori ellen tudott állni.
- Oké, de szomorú is lesz, készülj fel, hogy nem egy kellemes. - néztem rá.
- Rendben. - majd feltornázta magát ülő helyzetbe.
- New York-ban születtél. 1988- ban. A szüleid egy autó balesetben meghaltak. Ez akkor történt amikor te még csak négy éves voltál. Kiskorod óta ismerjük egymást. Imádod New York-ot. Sajnos miután meghaltak a szüleid, anyukád testvére vett magához. Ő nevelt fel. Candy igazán jól bánt veled mindig és te is úgy szeretted mintha édesanyád lenne. Ide jártál gimnáziumba, de mi óvoda óta ismerjük egymást. Gimiben jöttünk össze és azóta is együtt vagyunk. Imádod a divatot és imádsz vásárolni. Ezt legtöbbször Jenny-vel teszed. - nevettem fel. - Lehet, hogy már ez is sok amennyit elmondtam, magadnak kéne rájönnöd. - mosolyogtam rá. Remélem bevált.
- Értem. - mondta elgondolkodóan.
- Minden rendben? Lehet, hogy nem kellett volna ennyi információval leterheljelek. - fürkésztem az arcát, de mintha nagyon erősen gondolkodott volna valamin. Homloka ráncba futott, már kezdtem megijedni, de megszólalt.
- Vásárlás, pláza.... - motyogta, majd szemeimmel az Ő tekintettét kerestem. Vagy mégsem elég hatásos módszer volt? Elveszett minden?
xoxo Sz.
51. Fejezet
Audrina szemszög
Minden olyan zavaros, most vajon meghaltam? Mi történt?
Annyi kérdés kavargott bennem és mind válaszra vártak. Egyáltalán hol vagyok?
Sötétség sötétség és sötétség bármerre nézek. Ez itt a pokol lenne? De hiszen én jó voltam.
Vagyis azt hiszem, leszámítva, hogy harmadikban az egyik osztálytársam odaragasztottam a székhez.
Na ne már, hogy ennyi miatt a pokolba kerültem?! - csattantam fel mérgesen, majd szusszantottam.
Miért velem történik mindez? Miért hiányzik valaki, mintha a lényem másik vele hiányozna, igen határozottan
mintha valahol elhagytam volna a másik felem.
Hirtelen az egész világ kavarogni kezdett velem és a sötétséget felváltotta a világosság.
- Gyerünk szerelmem, nyisd ki a szemed. - szorítottam meg a kezét finoman. - hallottam meg egy hangot és mintha érintkezett volna valami a bőrömmel.
-Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak: itt vagyok. Meg is tettem, de válasz nem érkezett. Mintha nem hallana már senki.
Szemeimre mintha ólom súlyok nehezedtek volna. Hiába próbálkoztam nem tudtam kinyitni.
Majd a sötétséget felváltotta a világosság. Éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem. Egy meleg kéz a kezemen. A fejem szörnyen fájt. A szemeimet még mindig nehéznek éreztem. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött rajta. Majd szemeim felpattantak.
Előttem egy szőke nő állt. Mellettem egy szőke férfi ült. A másik oldalamon pedig egy barna hajú férfi.
Először csak foltokat láttam, a nagy sötétség után ez a hirtelen nagyon nagy világosság még mindig szokatlan volt és bántotta szemeim. Mellettem egy alak körvonala látszódott kirajzolódni, majd a kép teljesen kitisztult.
Rebeca végre felébredtél. – szaladt oda hozzám a Nő.
Rebeca? Hol vagyok? – néztem szét a szobában de semmi ismerősre nem leltem.
Hát nem emlékszel. Mi vagyunk a családod. Rebeca tényleg nem emlékszel ránk? – mire megráztam a fejem. A nő kétségbeesve nézett rám, hiába erőltettem az agyam, hogy emlékezzem de azt se tudtam, hogy hogy hívnak.
Szerelmem, rám se emlékszel? – nézett rám a barna hajú férfi, aki a kezem fogta. – én vagyok az. Eric. Szerelmem. – jött közelebb mire én ijedten hátráltam.
- Édesem, jól érzed magad? - fogta meg a kezem miközben mellém jött.. Ismeretlen volt az idegen de mégis oly ismerős.
Teljesen összezavarodtam. Észrevettem, hogy a szobában lévő másik két személy is engem fürkész.
- Öhm azt hiszem. - motyogtam. Igazából fogalmam se volt, hogy mit kellene mondanom, igazából azt se tudom hol vagyok, na meg, hogy kivel, még hogy arra tudjam a választ, hogy jól vagyok-e .
- Semmi baj kedvesem, tudom, hogy zaklatott vagy, ez a te esetedben normális is vagy. Mond el kérlek mire emlékszel? - közelített felém a nő.
Mire is emlékszem valójában?
- Nem tudom, nagyon zavaros minden. - vallottam be.
- De ugye ránk emlékszel?- szorította meg a kezem a mellettem ülő férfi.
- Nem, valójában fogalmam sincs, hogy hol vagyok. - az arcokra döbbenet ült ki és fájdalom.
- Nyugodj meg hamarosan visszatérnek az emlékeid. - a háttérben álló magas alak lépett előre.
- Sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Nyugodj meg, idővel valóban minden rendben lesz. Én vagyok Josh Eric apja. - mosolygott rám melegen.
- Én pedig Eva Josh felesége és Eric apja. - ölelt át Eva. Igen így hívták.
- Ja és van egy lányunk is, Jenny sokat vásároltatok vele, ha visszajön biztosan feljön hozzád, mi mind nagyon szeretünk téged. - szorította meg Eva a kezem finoman.
- Gyere kedvesem hagyjuk magukra őket, van mit megbeszélniük. - húzta Josh az ajtó felé feleségét.
Tekintettem a mellettem ülő Eric-re tévedt. Ő és én? Én szeretem őt és ő szeret engem?
- Szóval most akkor hol is vagyok? - kérdeztem zavartan.
- Manhattan-ben. - mosolygott rám.
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - kérleltem.
Igazából rettenetes féltem ettől az egésztől ez az érzés, hogy ismerem, de még is oly idegen. Minden olyan zavaros, rá kell jönnöm, hogy ki vagyok.
Eric szemszög
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - nézett rám.
Eddig minden nagyon jól ment, azt hittem, kicsit nehezebb lesz, mármint ismerve az ő természetét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos ez a módszer.....
Mesélni...igen, most jön a hatásos kitalált sztorim.
- Nem biztos, hogy jó ötlet ez. Tudod magadnak kellene rájönnöd, úgy lenne "egészséges". - hajoltam volna felé, hogy lopjak tőle egy csókot, miért már régóta sóvárgok, de ő ijedten elfordította a fejét.
- Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni. - suttogtam.
- Tudom, vagyis azt hiszem - nevetett fel idegesen. - Olyan fura minden, most tudod, mármint, hogy mi együtt vagyunk, meg, hogy családom van, még azt sem tudom, hol vagyok mond el kérlek. - vetette be a kiskutya nézést. Úgy látszik erre még tökéletesen emlékszik. Lehetetlen ellenállni, igaz, hogy az igaz sztori ellen tudott állni.
- Oké, de szomorú is lesz, készülj fel, hogy nem egy kellemes. - néztem rá.
- Rendben. - majd feltornázta magát ülő helyzetbe.
- New York-ban születtél. 1988- ban. A szüleid egy autó balesetben meghaltak. Ez akkor történt amikor te még csak négy éves voltál. Kiskorod óta ismerjük egymást. Imádod New York-ot. Sajnos miután meghaltak a szüleid, anyukád testvére vett magához. Ő nevelt fel. Candy igazán jól bánt veled mindig és te is úgy szeretted mintha édesanyád lenne. Ide jártál gimnáziumba, de mi óvoda óta ismerjük egymást. Gimiben jöttünk össze és azóta is együtt vagyunk. Imádod a divatot és imádsz vásárolni. Ezt legtöbbször Jenny-vel teszed. - nevettem fel. - Lehet, hogy már ez is sok amennyit elmondtam, magadnak kéne rájönnöd. - mosolyogtam rá. Remélem bevált.
- Értem. - mondta elgondolkodóan.
- Minden rendben? Lehet, hogy nem kellett volna ennyi információval leterheljelek. - fürkésztem az arcát, de mintha nagyon erősen gondolkodott volna valamin. Homloka ráncba futott, már kezdtem megijedni, de megszólalt.
- Vásárlás, pláza.... - motyogta, majd szemeimmel az Ő tekintettét kerestem. Vagy mégsem elég hatásos módszer volt? Elveszett minden?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)