Ha rákattoltok erre a blogra: http://fashion-of-the-world.blogspot.com megtudjátok miről van szó :P annyit mondok hogy VISSZATÉRTEM.
Köszönöm :)
ölelés : Szandi
2011. április 2., szombat
2011. március 12., szombat
Olvasóimhoz :)
Sziasztok :)
Nem is tudom hol kezdjem...igen talán a legelején.
Nagyon rég volt már itt bejegyzésem, őszintén sajnálom. Akárhányszor nekiültem írni, nem jött össze, egyik alkalommal sem kaptam vissza az ÉN történetem "varázsát". Mint írtátok egy páran kommentárban, hogy ez nem úgy sikerült...a legutolsó fejezet..valóban én is éreztem és érzem is...nem tudok mit kezdeni vele. Az utóbbi időben megváltoztam, sok minden más lett...
Ne haragudjatok rám, kérlek. Azért is mondom el mindezt, (ennyi idő után is ) mert tartozom Nektek ennyivel, annak ellenére, hogy sokszor csak egy-két ember visszajelzését kaptam ami iszonyatosan jól esett, de mégis reménykedtem, hogy többen írtok majd, ez nem telhetetlenség, vagy mohóság, se nem önzőség, csupán, öröm..egyszerűen örültem, hogy ezekben az élményekben amit az írás világában találtam megoszthattam veletek. Rendkívül hálás vagyok nektek :) Köszönök szépen mindent. Mielőtt még azt hinnétek hogy ez egy búcsú levél lenne( hát így ismertek ti engem, hogy csak úgy rögtön megadom a csúcspontot?:D neem, most sem lesz ez így ) NEM zárom be a blogot :) fogalmazzunk úgy, hogy egy kicsi szünetet tartok, hogy kitaláljam hogy smint legyen : ) Sajnálom ha csalódást okoztam bárkinek is. Magamnak valamilyen szinten azt okoztam. Nem csak azért nem tudok írni, mert nincs ihlet, hanem mellette ott van az iskola, barátok, család, házimunka stb...nem kell sorolnom, tudjátok ti is pontosan, hogy milyen nehéz egy kis szabadidőt becsempészni... nem csak az írást "hanyagoltam" el ugyanúgy a lovaglást is sajnálatos módon...de adjatok nekem egy kis időt, hogy helyre rakjam magam :) jön a jó idő, ha minden jól megy hamarosan újra nyúzlak titeket a kommentek miatt <3 Nem akarom tovább húzni..nincs is mit... nagyon szeretlek titeket :) remélem ugyanitt vártok majd :)
Köszönöm.
Szandi
UI: határozottan nem búcsúzom, végleg abbahagyni nem tudnám.
xoxo
Nem is tudom hol kezdjem...igen talán a legelején.
Nagyon rég volt már itt bejegyzésem, őszintén sajnálom. Akárhányszor nekiültem írni, nem jött össze, egyik alkalommal sem kaptam vissza az ÉN történetem "varázsát". Mint írtátok egy páran kommentárban, hogy ez nem úgy sikerült...a legutolsó fejezet..valóban én is éreztem és érzem is...nem tudok mit kezdeni vele. Az utóbbi időben megváltoztam, sok minden más lett...
Ne haragudjatok rám, kérlek. Azért is mondom el mindezt, (ennyi idő után is ) mert tartozom Nektek ennyivel, annak ellenére, hogy sokszor csak egy-két ember visszajelzését kaptam ami iszonyatosan jól esett, de mégis reménykedtem, hogy többen írtok majd, ez nem telhetetlenség, vagy mohóság, se nem önzőség, csupán, öröm..egyszerűen örültem, hogy ezekben az élményekben amit az írás világában találtam megoszthattam veletek. Rendkívül hálás vagyok nektek :) Köszönök szépen mindent. Mielőtt még azt hinnétek hogy ez egy búcsú levél lenne( hát így ismertek ti engem, hogy csak úgy rögtön megadom a csúcspontot?:D neem, most sem lesz ez így ) NEM zárom be a blogot :) fogalmazzunk úgy, hogy egy kicsi szünetet tartok, hogy kitaláljam hogy smint legyen : ) Sajnálom ha csalódást okoztam bárkinek is. Magamnak valamilyen szinten azt okoztam. Nem csak azért nem tudok írni, mert nincs ihlet, hanem mellette ott van az iskola, barátok, család, házimunka stb...nem kell sorolnom, tudjátok ti is pontosan, hogy milyen nehéz egy kis szabadidőt becsempészni... nem csak az írást "hanyagoltam" el ugyanúgy a lovaglást is sajnálatos módon...de adjatok nekem egy kis időt, hogy helyre rakjam magam :) jön a jó idő, ha minden jól megy hamarosan újra nyúzlak titeket a kommentek miatt <3 Nem akarom tovább húzni..nincs is mit... nagyon szeretlek titeket :) remélem ugyanitt vártok majd :)
Köszönöm.
Szandi
UI: határozottan nem búcsúzom, végleg abbahagyni nem tudnám.
xoxo
2011. január 24., hétfő
51. Fejezet
Igen igen jól látjátok. Itt a friss. Sajnálom, hogy ennyit késtem, de elhihetitek, hogy ez a kis szünet most jót tett :) Nem és nem pihentem hanem valami féle tanulást produkáltam :D aminek az eredménye 4, 87es átlag lett :D szal ne haaragudjatok :$ (L) bocsáááááááááánat "kiskutyaszemek" jó olvasást :D ez még nem olyan nagy feji de belelendülök. Az a baj, majdnem egy hónapig nem írtam és addig agyaltam, hogy hogyan is tovább változtassak-e legyen e más minden :D de háát jó ötleteim támadtak :D
xoxo Sz.
51. Fejezet
Audrina szemszög
Minden olyan zavaros, most vajon meghaltam? Mi történt?
Annyi kérdés kavargott bennem és mind válaszra vártak. Egyáltalán hol vagyok?
Sötétség sötétség és sötétség bármerre nézek. Ez itt a pokol lenne? De hiszen én jó voltam.
Vagyis azt hiszem, leszámítva, hogy harmadikban az egyik osztálytársam odaragasztottam a székhez.
Na ne már, hogy ennyi miatt a pokolba kerültem?! - csattantam fel mérgesen, majd szusszantottam.
Miért velem történik mindez? Miért hiányzik valaki, mintha a lényem másik vele hiányozna, igen határozottan
mintha valahol elhagytam volna a másik felem.
Hirtelen az egész világ kavarogni kezdett velem és a sötétséget felváltotta a világosság.
- Gyerünk szerelmem, nyisd ki a szemed. - szorítottam meg a kezét finoman. - hallottam meg egy hangot és mintha érintkezett volna valami a bőrömmel.
-Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak: itt vagyok. Meg is tettem, de válasz nem érkezett. Mintha nem hallana már senki.
Szemeimre mintha ólom súlyok nehezedtek volna. Hiába próbálkoztam nem tudtam kinyitni.
Majd a sötétséget felváltotta a világosság. Éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem. Egy meleg kéz a kezemen. A fejem szörnyen fájt. A szemeimet még mindig nehéznek éreztem. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött rajta. Majd szemeim felpattantak.
Előttem egy szőke nő állt. Mellettem egy szőke férfi ült. A másik oldalamon pedig egy barna hajú férfi.
Először csak foltokat láttam, a nagy sötétség után ez a hirtelen nagyon nagy világosság még mindig szokatlan volt és bántotta szemeim. Mellettem egy alak körvonala látszódott kirajzolódni, majd a kép teljesen kitisztult.
Rebeca végre felébredtél. – szaladt oda hozzám a Nő.
Rebeca? Hol vagyok? – néztem szét a szobában de semmi ismerősre nem leltem.
Hát nem emlékszel. Mi vagyunk a családod. Rebeca tényleg nem emlékszel ránk? – mire megráztam a fejem. A nő kétségbeesve nézett rám, hiába erőltettem az agyam, hogy emlékezzem de azt se tudtam, hogy hogy hívnak.
Szerelmem, rám se emlékszel? – nézett rám a barna hajú férfi, aki a kezem fogta. – én vagyok az. Eric. Szerelmem. – jött közelebb mire én ijedten hátráltam.
- Édesem, jól érzed magad? - fogta meg a kezem miközben mellém jött.. Ismeretlen volt az idegen de mégis oly ismerős.
Teljesen összezavarodtam. Észrevettem, hogy a szobában lévő másik két személy is engem fürkész.
- Öhm azt hiszem. - motyogtam. Igazából fogalmam se volt, hogy mit kellene mondanom, igazából azt se tudom hol vagyok, na meg, hogy kivel, még hogy arra tudjam a választ, hogy jól vagyok-e .
- Semmi baj kedvesem, tudom, hogy zaklatott vagy, ez a te esetedben normális is vagy. Mond el kérlek mire emlékszel? - közelített felém a nő.
Mire is emlékszem valójában?
- Nem tudom, nagyon zavaros minden. - vallottam be.
- De ugye ránk emlékszel?- szorította meg a kezem a mellettem ülő férfi.
- Nem, valójában fogalmam sincs, hogy hol vagyok. - az arcokra döbbenet ült ki és fájdalom.
- Nyugodj meg hamarosan visszatérnek az emlékeid. - a háttérben álló magas alak lépett előre.
- Sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Nyugodj meg, idővel valóban minden rendben lesz. Én vagyok Josh Eric apja. - mosolygott rám melegen.
- Én pedig Eva Josh felesége és Eric apja. - ölelt át Eva. Igen így hívták.
- Ja és van egy lányunk is, Jenny sokat vásároltatok vele, ha visszajön biztosan feljön hozzád, mi mind nagyon szeretünk téged. - szorította meg Eva a kezem finoman.
- Gyere kedvesem hagyjuk magukra őket, van mit megbeszélniük. - húzta Josh az ajtó felé feleségét.
Tekintettem a mellettem ülő Eric-re tévedt. Ő és én? Én szeretem őt és ő szeret engem?
- Szóval most akkor hol is vagyok? - kérdeztem zavartan.
- Manhattan-ben. - mosolygott rám.
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - kérleltem.
Igazából rettenetes féltem ettől az egésztől ez az érzés, hogy ismerem, de még is oly idegen. Minden olyan zavaros, rá kell jönnöm, hogy ki vagyok.
Eric szemszög
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - nézett rám.
Eddig minden nagyon jól ment, azt hittem, kicsit nehezebb lesz, mármint ismerve az ő természetét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos ez a módszer.....
Mesélni...igen, most jön a hatásos kitalált sztorim.
- Nem biztos, hogy jó ötlet ez. Tudod magadnak kellene rájönnöd, úgy lenne "egészséges". - hajoltam volna felé, hogy lopjak tőle egy csókot, miért már régóta sóvárgok, de ő ijedten elfordította a fejét.
- Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni. - suttogtam.
- Tudom, vagyis azt hiszem - nevetett fel idegesen. - Olyan fura minden, most tudod, mármint, hogy mi együtt vagyunk, meg, hogy családom van, még azt sem tudom, hol vagyok mond el kérlek. - vetette be a kiskutya nézést. Úgy látszik erre még tökéletesen emlékszik. Lehetetlen ellenállni, igaz, hogy az igaz sztori ellen tudott állni.
- Oké, de szomorú is lesz, készülj fel, hogy nem egy kellemes. - néztem rá.
- Rendben. - majd feltornázta magát ülő helyzetbe.
- New York-ban születtél. 1988- ban. A szüleid egy autó balesetben meghaltak. Ez akkor történt amikor te még csak négy éves voltál. Kiskorod óta ismerjük egymást. Imádod New York-ot. Sajnos miután meghaltak a szüleid, anyukád testvére vett magához. Ő nevelt fel. Candy igazán jól bánt veled mindig és te is úgy szeretted mintha édesanyád lenne. Ide jártál gimnáziumba, de mi óvoda óta ismerjük egymást. Gimiben jöttünk össze és azóta is együtt vagyunk. Imádod a divatot és imádsz vásárolni. Ezt legtöbbször Jenny-vel teszed. - nevettem fel. - Lehet, hogy már ez is sok amennyit elmondtam, magadnak kéne rájönnöd. - mosolyogtam rá. Remélem bevált.
- Értem. - mondta elgondolkodóan.
- Minden rendben? Lehet, hogy nem kellett volna ennyi információval leterheljelek. - fürkésztem az arcát, de mintha nagyon erősen gondolkodott volna valamin. Homloka ráncba futott, már kezdtem megijedni, de megszólalt.
- Vásárlás, pláza.... - motyogta, majd szemeimmel az Ő tekintettét kerestem. Vagy mégsem elég hatásos módszer volt? Elveszett minden?
xoxo Sz.
51. Fejezet
Audrina szemszög
Minden olyan zavaros, most vajon meghaltam? Mi történt?
Annyi kérdés kavargott bennem és mind válaszra vártak. Egyáltalán hol vagyok?
Sötétség sötétség és sötétség bármerre nézek. Ez itt a pokol lenne? De hiszen én jó voltam.
Vagyis azt hiszem, leszámítva, hogy harmadikban az egyik osztálytársam odaragasztottam a székhez.
Na ne már, hogy ennyi miatt a pokolba kerültem?! - csattantam fel mérgesen, majd szusszantottam.
Miért velem történik mindez? Miért hiányzik valaki, mintha a lényem másik vele hiányozna, igen határozottan
mintha valahol elhagytam volna a másik felem.
Hirtelen az egész világ kavarogni kezdett velem és a sötétséget felváltotta a világosság.
- Gyerünk szerelmem, nyisd ki a szemed. - szorítottam meg a kezét finoman. - hallottam meg egy hangot és mintha érintkezett volna valami a bőrömmel.
-Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak: itt vagyok. Meg is tettem, de válasz nem érkezett. Mintha nem hallana már senki.
Szemeimre mintha ólom súlyok nehezedtek volna. Hiába próbálkoztam nem tudtam kinyitni.
Majd a sötétséget felváltotta a világosság. Éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem. Egy meleg kéz a kezemen. A fejem szörnyen fájt. A szemeimet még mindig nehéznek éreztem. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött rajta. Majd szemeim felpattantak.
Előttem egy szőke nő állt. Mellettem egy szőke férfi ült. A másik oldalamon pedig egy barna hajú férfi.
Először csak foltokat láttam, a nagy sötétség után ez a hirtelen nagyon nagy világosság még mindig szokatlan volt és bántotta szemeim. Mellettem egy alak körvonala látszódott kirajzolódni, majd a kép teljesen kitisztult.
Rebeca végre felébredtél. – szaladt oda hozzám a Nő.
Rebeca? Hol vagyok? – néztem szét a szobában de semmi ismerősre nem leltem.
Hát nem emlékszel. Mi vagyunk a családod. Rebeca tényleg nem emlékszel ránk? – mire megráztam a fejem. A nő kétségbeesve nézett rám, hiába erőltettem az agyam, hogy emlékezzem de azt se tudtam, hogy hogy hívnak.
Szerelmem, rám se emlékszel? – nézett rám a barna hajú férfi, aki a kezem fogta. – én vagyok az. Eric. Szerelmem. – jött közelebb mire én ijedten hátráltam.
- Édesem, jól érzed magad? - fogta meg a kezem miközben mellém jött.. Ismeretlen volt az idegen de mégis oly ismerős.
Teljesen összezavarodtam. Észrevettem, hogy a szobában lévő másik két személy is engem fürkész.
- Öhm azt hiszem. - motyogtam. Igazából fogalmam se volt, hogy mit kellene mondanom, igazából azt se tudom hol vagyok, na meg, hogy kivel, még hogy arra tudjam a választ, hogy jól vagyok-e .
- Semmi baj kedvesem, tudom, hogy zaklatott vagy, ez a te esetedben normális is vagy. Mond el kérlek mire emlékszel? - közelített felém a nő.
Mire is emlékszem valójában?
- Nem tudom, nagyon zavaros minden. - vallottam be.
- De ugye ránk emlékszel?- szorította meg a kezem a mellettem ülő férfi.
- Nem, valójában fogalmam sincs, hogy hol vagyok. - az arcokra döbbenet ült ki és fájdalom.
- Nyugodj meg hamarosan visszatérnek az emlékeid. - a háttérben álló magas alak lépett előre.
- Sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Nyugodj meg, idővel valóban minden rendben lesz. Én vagyok Josh Eric apja. - mosolygott rám melegen.
- Én pedig Eva Josh felesége és Eric apja. - ölelt át Eva. Igen így hívták.
- Ja és van egy lányunk is, Jenny sokat vásároltatok vele, ha visszajön biztosan feljön hozzád, mi mind nagyon szeretünk téged. - szorította meg Eva a kezem finoman.
- Gyere kedvesem hagyjuk magukra őket, van mit megbeszélniük. - húzta Josh az ajtó felé feleségét.
Tekintettem a mellettem ülő Eric-re tévedt. Ő és én? Én szeretem őt és ő szeret engem?
- Szóval most akkor hol is vagyok? - kérdeztem zavartan.
- Manhattan-ben. - mosolygott rám.
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - kérleltem.
Igazából rettenetes féltem ettől az egésztől ez az érzés, hogy ismerem, de még is oly idegen. Minden olyan zavaros, rá kell jönnöm, hogy ki vagyok.
Eric szemszög
- Mesélsz valamit, hátha könnyebb lenne. - nézett rám.
Eddig minden nagyon jól ment, azt hittem, kicsit nehezebb lesz, mármint ismerve az ő természetét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos ez a módszer.....
Mesélni...igen, most jön a hatásos kitalált sztorim.
- Nem biztos, hogy jó ötlet ez. Tudod magadnak kellene rájönnöd, úgy lenne "egészséges". - hajoltam volna felé, hogy lopjak tőle egy csókot, miért már régóta sóvárgok, de ő ijedten elfordította a fejét.
- Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni. - suttogtam.
- Tudom, vagyis azt hiszem - nevetett fel idegesen. - Olyan fura minden, most tudod, mármint, hogy mi együtt vagyunk, meg, hogy családom van, még azt sem tudom, hol vagyok mond el kérlek. - vetette be a kiskutya nézést. Úgy látszik erre még tökéletesen emlékszik. Lehetetlen ellenállni, igaz, hogy az igaz sztori ellen tudott állni.
- Oké, de szomorú is lesz, készülj fel, hogy nem egy kellemes. - néztem rá.
- Rendben. - majd feltornázta magát ülő helyzetbe.
- New York-ban születtél. 1988- ban. A szüleid egy autó balesetben meghaltak. Ez akkor történt amikor te még csak négy éves voltál. Kiskorod óta ismerjük egymást. Imádod New York-ot. Sajnos miután meghaltak a szüleid, anyukád testvére vett magához. Ő nevelt fel. Candy igazán jól bánt veled mindig és te is úgy szeretted mintha édesanyád lenne. Ide jártál gimnáziumba, de mi óvoda óta ismerjük egymást. Gimiben jöttünk össze és azóta is együtt vagyunk. Imádod a divatot és imádsz vásárolni. Ezt legtöbbször Jenny-vel teszed. - nevettem fel. - Lehet, hogy már ez is sok amennyit elmondtam, magadnak kéne rájönnöd. - mosolyogtam rá. Remélem bevált.
- Értem. - mondta elgondolkodóan.
- Minden rendben? Lehet, hogy nem kellett volna ennyi információval leterheljelek. - fürkésztem az arcát, de mintha nagyon erősen gondolkodott volna valamin. Homloka ráncba futott, már kezdtem megijedni, de megszólalt.
- Vásárlás, pláza.... - motyogta, majd szemeimmel az Ő tekintettét kerestem. Vagy mégsem elég hatásos módszer volt? Elveszett minden?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)